Tompos Kátya: Nagy lecke volt az utcazenélés

Forrás és teljes interjú: link (Fotó: Tompos Kátya Facebook oldal)

Nagyon fontos önnek a zene. Szokott az alapján szerepet vállalni, hogy megmutathassa az énektudását? 

Igazából nem ezen múlik. 

Ha egy színházi előadásban éppen nincs zene, tehát inkább prózai feladatról vagy mozgásszínházról van szó, az is izgalmas feladat számomra, mert a határaimat feszegetem általa. Egy zenés darab is akkor érdekes, ha kihívás van benne. Olyan műfaj, amely közel áll hozzám, el tudom képzelni magamat benne, de még nem volt szerencsém kipróbálni. Akkor vagyok gondban, ha olyan feladatot kapok, ami alulmúlja a képességeimet. Akkor úgy érzem, több energiát veszítek, mint egy olyan szereppel, amellyel estéről estére keményen meg kell küzdenem. 

Néhány éve jelent meg a lemeze, amely a Keresztül Európán címet kapta. Igaz az, hogy a lemezt megelőzte egy európai túra, ami alatt utcazenélt?

Évekkel korábban volt ilyen, igen. Amikor tizenévesen elkezdtem nyilvánosan énekelni, akkor még nem képeztem a hangom, csak később lett „hivatalosan” énekmesterem Bagó Gizella személyében, amikor már a Színművészeti Egyetemre jártam. Pedzegették a tanárok a zeneiskolában, hogy „érdemes lenne énekeltetni a gyereket”, meg kórusba járatni. Végül a gimnáziumi franciatanárom, Kántor Gábor (akinek nagyon sokat köszönhetek, mert fantasztikus tanárunk volt) elküldött egy sanzonversenyre. Elmentem, és elénekeltem egy Edith Piaf-dalt. Nem is igazán ismertem akkor még a sanzonokat. Nyilván érzelmileg még semmi közöm nem volt hozzá, a mondanivalójával mentálisan nem tudtam mit kezdeni, de éreztem azt, hogy a sanzon mint műfaj ki tud nyitni előttem egy olyan világot, amely ének és próza egyben. Ahol az előadásmód néha felülírja a hangjegyek pontosságát, és olyan hangterjedelmet igényel, amit akkor már biztonsággal tudtam használni professzionális hangképzés nélkül is. Csak később, az egyetemen történt számottevő változás, amikor már Bagó Gizella tudatosan, rengeteg munkával, de nem drasztikusan kimozdított a sanzonos komfortzónámból, és elhitette velem, hogy már képes vagyok klasszikusabb műfajokat is magamévá tenni. 

Nagyon elkanyarodtunk az utcazenéléstől…

Ja igen! Az egy hosszabb utazás volt. Franciaországban rendeztek 2001-ben egy MagyART elnevezésű rendezvényt, ahol a magyar kultúrát mutatták be a francia közönségnek. Egy hétre mentem oda énekelni, Orosz Zoltán kísért harmonikán, és a magyar dalok mellett francia sanzonokat énekeltem. Ezt előzte meg az utcazene, mert
nekem nem volt természetes az, hogy kiállok emberek elé énekelni. Gyakoroltam otthon a fürdőszobában, meg a szobámban, ahol más nem lát-hall, de az, hogy kiállok emberek elé, és előadok valamit egyedül, még szokatlan volt számomra. Meg kellett tapasztalnom különösebb felelősségvállalás nélkül a közönséggel való közvetlen kommunikációt.

Ez az időszak hozzásegítette ahhoz, hogy ma természetesebben tudjon a színpadon viselkedni?

Biztosan hozzásegített sok mindenhez. Az nagy lecke volt. Néha úgy érzem nagyobb, mint a Színház és Filmművészeti Egyetem falain belül egy mesterséges környezetben tanulni. Én az utcazenélés során mindent el tudtam engedni. Azt is láttam, hogy van, akit nem érdekel a személyem, de azt is, hogy van, aki megáll és figyel. És eleve
látni azt a hatást, amit kivált egy énekes, vagy az én személyiségem valakiből, nagyon érdekes volt. Ezt akkor tapasztaltam meg először. Akkor tudtam először felmérni, hogy mire lehetek képes, és hogy hogyan tudok elindulni. 

Ez még nagyon az elején volt, akkor nem nagyon volt közöm a színházhoz vagy a színpadi léthez. Jártam én mindenféle dráma- és színjátszó körökbe, de nem gondoltam volna hogy ez lesz a szakmám. Hobbiként fogtam fel, mégis éreztem, hogy ennek ellenére csak akkor működik – a humoros része is –, ha teljes komolysággal és odaadással csinálom.
Sokat hezitáltam, hogy felvételizzek-e az egyetemre, és azt láttam, hogy akik komolyan gondolják körülöttem, azok mind naprakészek a magyar színházi élet történéseiből. Én nem ismertem magyar rendezőket személyesen, és nem jártam el premierbulikra. Volt egyfajta saját elképzelésem arról, hogy én hogyan szeretném csinálni. Édesanyámnak köszönhetően orosz filmekből és színházi előadásokból tájékozódtam, de hiányzott a rutin, ami megerősített volna. Sokáig nem hittem el, hogy ez a szakma rólam is szólhat. Nagyon távoli álomnak tűnt. Később lassan a tapasztalat és a rutin megszerzésével – azáltal, hogy elkezdtem sokat játszani, énekelni – valahogy evidenssé vált az egész. De nekem ehhez rengeteg időre volt szükségem.

A távolság annak is köszönhető, hogy a szülei valami egészen mással foglalkoztak?

Hát persze. Édesapám villamosmérnök, édesanyám kereskedelmi előadó volt az Ikarus vállalatnál.

A család hogyan fogadta, hogy ön ezt az utat választotta?

Édesapám akkor már nem élt. Az egész kiváltó oka egyébként édesanyám volt, mert őt nagyon érdekelte a színház, az irodalom és a képzőművészet , de neki nem volt lehetősége arra, hogy valamilyen művészeti ágban szerepeljen. Cserébe belém plántálta ezt a fajta érdeklődést és gondolkodásmódot, és bár biztos voltam abban, hogy nem vesznek fel, végül mégis megpróbáltam a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés szakát.

Visszagondolva a felvételire, meggyőző teljesítményt nyújtott?

Az első rostát nagyon rosszul éltem meg.

Úgy tudom, a második rosta volt a cél.

Igen, az hogy eljussak odáig. Végül, amikor felolvasták a továbbjutottak nevét, köztük voltam.
Tudom, hogy furán hangzik, de annyira rossznak éreztem az első felvételimet, hogy fricskának éltem meg a továbbjuttatásomat is.
Mit kell itt fárasztgatni az amúgy is alkalmatlant…? (nevet) Azt gondoltam, hogy engem egy épeszű ember az akkori életszakaszomban nem vesz fel. A tapasztalatlanságnak köszönhetően mindenféle furcsa képzelgéseim voltak a színészetről, azt gondoltam, hogy aki felvételizik a Színművészetire, annak mindenben egyből meg kell felelnie, tökéletesnek és magabiztosnak kell lennie. Én úgy éreztem, körülöttem mindenki képes erre, egyedül én nem. Közben pedig a cél nem a tökély, hanem maga az út, csak ez akkor még nem volt számomra világos. 

Most úgy gondolja, hogy az út a legfontosabb, nem pedig az, hogy a produkció tökéletes legyen? 

Nem tud az lenni. És az is olyan megfoghatatlan, hogy mi a tökéletes. Én azt látom, érzékelem, hogy valami akkor van hatással az emberekre, ha benne van az az élvezet, amit a felkészülés, a próbák során átéltem. Egy színházi előadásnál például akkor tudom igazán vezetni a nézőt, ha a rendező is jól vezetett engem. 

Több kollégája is azt mondta nekem, hogy a film és a színház között a legnagyobb különbség az, hogy a színházban egy szerepet minden este lehet egy kicsit jobban előadni, míg egy filmben ott marad, amit letett. Ennek tükrében az előbb megfogalmazott út hogyan jelenik egyikben, illetve másikban? 

A színház akkor jó, ha meg tud újulni, ha szerves tud lenni, ha lélegezni tud. Kell, szükség van változtatásra, vérfrissítésre. Az ember nem tud mindig ugyanolyan lelkiállapotban lenni. Mindennap másképp indul el, máshol tart, minden nappal változunk, és szerintem ezt a változást érdemes megjeleníteni a színpadon is. Azt ahol éppen tartunk.

Szent Márton Napi borvacsora a Kristinus Borbirtokon Hrutka Róbert és Tompos Kátya koncertjével november 11-én. JEGYVÁSÁRLÁS


Kapcsolódó tartalmak