Megértheti-e egymást férfi és nő? Megfér-e egymás mellett fekete és fehér, tűz és víz, értelem és érzelem, égi és földi? Az Életed hétvégéje című előadás egy fiatal szerelmespár, Emma és Tom életét teszi mérlegre, akik csupán néhány romantikus napot szerettek volna eltölteni egy eldugott kis vidéki házikóban, ám egészen váratlan bonyodalmakkal kell szembenézniük. Túléli vajon a kapcsolatuk a hétvégét? És mi köze van mindenhez egy különös látogatónak, aki a semmiből bukkan elő? Kerekes Józseffel, a rejtélyes Jenkins bácsi megformálójával beszélgettünk generációk közötti párbeszédről és arról, miért az őszinteség a legjobb út két ember között.

A Kultkikötő, az Összpróba Alapítvány és a Thália Színház közös produkciója a Thália Színház Arizona Stúdiójában látható.

Hogyan talált meg Jenkins bácsi karaktere?

Az előadás ötlete Ember Márk és Furák Péter fejéből pattant ki egy éjszaka, majd Svraka-Gévai Júlia írt belőle egy nagyon pofás kis darabot. Nagy boldogság volt, hogy Márkék a karakterrel kapcsolatban azonnal rám gondoltak: ő aztán remekül megrendezte, Peti pedig rendkívül hangulatos zenéket szerzett hozzá. Ritkán keresnek meg olyan szereppel, hogy már első olvasásra is azt érzem, akár rólam is mintázhatták volna. Jenkins bácsi ilyen. Nagyon önironikus, van humora, de lírája is.

Ha engem kérdezel, igazán szerethető kis előadás született – és az eddigi tapasztalataim alapján nemcsak én gondolom így, hanem szerencsére a nézők is. 

Jenkins bácsi markánsan közrejátszik abban, hogy Emmának és Tomnak egészen váratlan kérdésekkel kell szembenézniük.

Édes a helyzet: ott van egy fiatal pár, akik azt gondolják, hogy az övék a világ, hogy mindent tudnak egymásról. Minden csupa rózsaszín púder és köd. Aztán egyszer csak jön egy bácsi, aki azt mondja: jó, jó, de lassítsunk csak egy kicsit… Elkezd beszélgetni a fiatalokkal és egy csomó mindenre kinyitja a szemüket: biztos, hogy ismeritek egymást, biztos, hogy minden fontosat megbeszéltetek már? Ők elsőre dacosan elküldik a francba, végtére is vagy két éve együtt vannak, nekik ő ne mondja meg. Aztán kiderül, hogy két év ide vagy oda, alig tudnak valamit a másikról. És vannak párok, akik akár még húsz év után is pont ugyanitt tartanak: be vannak zárkózva, és nem mondják el, éppen mi zajlik bennük. 

Fontos üzenete az előadásnak, hogy egyáltalán nem volna baj, ha többet beszélgetnénk egymással, mi emberek. 

Huszonegy éve vagyunk együtt a feleségemmel, és neki is folyton azzal jövök, mennyire fontos a kommunikáció. Még akkor is, ha az adott pillanatban nem esik jól, meg ha fáj, vagy ha épp egy összeveszés, egy pillanatnyi harag kiváltója lehet. Mert ha kimondjuk, akkor azt tudjuk. Annál rosszabb nincs, mint amikor folyamatosan söprögetjük a dolgokat a szőnyeg alá, mert nem akarunk balhét, aztán akkora konfliktus robban ki azon, ki hova tette le a poharat, mintha minimum egy világégésről lenne szó.

Mindig ennyire fontos volt neked az őszinteség?

Néha hülyének néznek miatta, vagy azt hiszik, hogy hazudok, pedig nem:

végtelenül hiszek abban, hogy nem éri meg mást mondani, mint amit érzünk, amit gondolunk.

Nem szeretnék persze itt szentet csinálni magamból: olyan van, hogy egy helyzetben inkább hallgatok, vagy megpróbálom kicsit jobban becsomagolni a dolgot, meg egy illatgyertyát is mellé teszek, hogy kicsit kellemesebb legyen. De az, hogy olyat mondjak, amit nem úgy gondolok, vagy hogy az egyik helyen ezt állítsam valamiről, a másik helyen pedig azt, az nem fér bele. 

Nagyon izgalmas figyelni, hogy az előadásban mennyire jó ritmusérzékkel képviseled a humort a színpadon. Sokkal nehezebb dolog ez, mint azt a legtöbben elsőre gondolnánk. Jelentett ez neked valaha kihívást? 

Akadnak olyan dolgok, amikről tudom, hogy kevésbé vagyok bennük jó, de ezzel valahogy soha nem volt problémám. Azt hiszem, legalábbis. Persze nem úgy kelek és fekszem, hogy folyamatosan veregetem a vállamat, hogy mekkora király vagy, ezt is tudod… De néha rácsodálkozom, ha egy-egy kolléga kevésbé érzi, hogy egy adott poén stílusához éppen milyen ritmus passzol a legjobban. Nekem ez evidencia volt mindig is. Meg hát a szinkronban is rengeteg tapasztalatot szereztem ezzel kapcsolatban. 

Jenkins rendkívül szórakoztatóan, de legalább ugyanolyan kérlelhetetlenül tart tükröt az ifjú szerelmeseknek. Te milyen viszonyban vagy a fiatalabb generációkkal? 

63 éves vagyok: tetszik, nem tetszik, egy tősgyökeres baby boomer. Nagyon szeretem a fiatalokat, és azt hiszem, nyitott is vagyok rájuk. Igaz, néha elnézem őket, és azt érzem: uramisten… De ilyenkor mindig eszembe jut Steigervald Krisztián generációkutató, aki azt mondja, nem jobbak, nem rosszabbak, hanem egyszerűen mások. Ezt a mondatot nagyon eltettem magamnak. 

A színházban is sok helyzetben érzem a baby boomerségemet, de próbálok nagyon uralkodni magamon, hogy ne pofázzak, ne kezdjek el nyavalyogni, hogy az én időmben minden egészen másképp volt… De az kikerülhetetlen – és ez nem vívmány, hanem életkori sajátosság –, hogy amikor én kezdtem a pályámat az akkori Nemzeti Színházban, a Hevesi téren, nagyon másfajta volt a színház. Szemes Marival, Lukács Margitkával lehettem egy színpadon, hogy az olyan nagy bölényeket ne is említsem, mint Sinkovits Imre, Agárdy Gábor vagy Kállai Ferenc. Elképesztő névsorba csöppentem. Sok minden megváltozott azóta a szakmánkban, ilyen a világ. De van egy dolog, amivel kapcsolatban tántoríthatatlan vagyok. Avar István volt a beszédtanárom a főiskolán. Mi voltunk az első osztálya, és azzal kezdte a legelső órát, hogy: gyerekek, a szakmát tanulják meg, és ha az megvan, jöhet ilyen izmus, olyan izmus, nagy valószínűséggel fognak tudni boldogulni ezen a pályán. Szentül meg vagyok győződve róla, hogy ez így van. Lehet valaki eszement tehetséges, ha nem tud beszélni, nem tud létezni a színpadon, akkor az úgy nem fog menni. 

Sokszor eszembe jut az is, hogy amikor én kezdtem a pályámat, gyakran nehezteltem az idősebb kollégákra, akik azt mondták: nyugi, ne rohanj, nem kell mindig mindent annyira megmutatni. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy jönnek a fiatalok, és nyomják ezerrel, én pedig ugyanazt gondolom, mint az akkori öregek: ráérünk, meg tudsz úgy is mutatni valamit, hogy nem kell hozzá negyven tótágas, csak álljál bele és nézz a szemembe, az erősebb, mint ha itt ugrabugrálsz. 

Szoktál tanácsod adni a fiatalabb kollégáknak? Kérik egyáltalán?

Adnék én nagyon szívesen, de azt veszem észre, olyan a világ, hogy erre az esetek többségében nincs fogadókészség. Nemcsak a nagyon fiataloknál, hanem a valamivel idősebbeknél sem.

Pedig ha tanácsoltam is valamit, mondjuk egy próbafolyamat során, mindig hozzátettem, hogy lehet, hogy nincs igazam, de egy próbát megér – aztán ha az derül ki, hogy mégsem volt olyan jó ötlet, akkor eldobjuk, és megyünk tovább.

Egy darabig mondtam, ha úgy éreztem, hogy tudok egy-egy észrevétellel segíteni, de aztán az emberről egy idő után leolvadnak az ilyen típusú szárnyak – mint Ikaroszról, a naphoz közeledve –, és inkább megtartja a véleményét saját magának… 

>> Aktuális Életed hétvégéje előadások a Balatonnál

>> Aktuális Életed hétvégéje előadások Budapesten

Az interjút készítette: Németh Mónika