Nem fél elmesélni a nehéz történeteket. Az Örkény Színházban tavasszal új bemutatóban, a Boldogtalanok Rózájaként láthatta a közönség. Férjével, Csányi Sándorral közösen megálmodott előadása, A döntés egyszerre mesél a holokauszt borzalmáról és a létezés szépségéről. A nyár folyamán a Kultkikötőben is látható Egyasszony című monodrámájában is kéz a kézben jár a mély fájdalom és a rendíthetetlen életöröm. Tenki Rékával beszélgettünk.

Tíz éve játszod az Egyasszonyt, lassan a kétszázadik előadáshoz közelít – ami nagyon szép szám, főleg ha hozzávesszük, hogy közben született még egy gyermeked, ráadásul a koronavírus is hosszú szünetre kényszerített. Milyen érzés?

Egyszerre hihetetlen, közben pedig valahogy mégis nagyon természetes. Van, hogy egy-egy jó előadást azért kell levenni a műsorról, mert egyszerűen elfogy az a réteg, amelyik kíváncsi rá. Azt hiszem, az Egyasszony azért nem tud elfáradni, mert valóban az életről szól, és így mindig aktuális. Az előadás után ott marad, tovább él a nézőkben valami lényegi dolog. Nem az történik, hogy kilépnek a színházból, és már azon gondolkodnak, hogy mit pakoljanak holnap a gyereknek tízóraira. Ez az előadás megindít az emberben valamit, beszédtéma lesz másnap a barátokkal vagy a munkahelyen. Átértékel egy csomó mindent, és lehet, hogy már nem is lesz akkora probléma, ha mondjuk már két hete nem találja valaki a megfelelő festéket az új lakásba. Az ilyen történetek a fontosak a színházban.

Nagyon jó dolog máig azt megélni, hogy hálásak a nézők azért, hogy teret adunk ennek a nehéz témának. Én pedig évről évre egyre jobban uralom az anyagot, és azokat az érzéseket, amelyek visszajönnek a nézőtérről. Ma már le tudok például egyedül vezetni egy közönségtalálkozót, mert van annyi tapasztalatom a darab pszichológiai és érzelmi vetületeivel kapcsolatban, hogy tudok róla jól beszélgetni. Ha van rá lehetőség, szoktam is kérni, hogy legyen egy találkozó az előadás után: nagyon fontos kérdéseket tudnak kinyitni ezek a beszélgetések, és olyan traumákat, olyan elképesztő élettapasztalatokat osztanak egymással ismeretlenül az emberek, amelyek másoknak is segítséget nyújthatnak a nehéz helyzetekben.

Azért ebben van kockázat: akár nagyon súlyos történetek is kibukhatnak…

Eleinte inkább attól jöttem zavarba, hogy sokan megosztották velem a saját traumatikus szüléstörténetüket, mintha valamilyen megoldást vagy segítséget várnának. Miközben én csupán egy közvetítő vagyok, csak egy szeletet ismerek az egészből: amit Éva (Péterfy-Novák Éva, az előadás alapjául szolgáló könyv írója) nekem elmesélt, illetve amit abból tapasztaltam, hogy annak idején ellátogattunk abba a gyermekotthonba, ahol az ő kislánya volt.

Aztán rájöttem, hogy nincs jobb egy ilyen helyzetben, mint a hallgatás. Ez az én dolgom. Meghallgatni őket és megköszönni, hogy megnézték ezt az előadást.

Nem tanácsadó vagyok, hanem „csak” kinyitok egy csapot, hogy aki szeretné, elmondhassa, ami benne van és tovább gondolja az életét, min kellene változtatnia!

Mitől tartottál jobban az elején: a téma nehézségétől vagy hogy egyedül leszel a színpadon?

Volt bennem kis félelem, hiszen először csináltam monodrámát, ráadásul egy nehéz történetből, de a próbák, a munka elvonták erről a figyelmemet. Inkább az volt a nehéz az elején, hogy az előadás közben ne jöjjön be a kislányom arca, megtanuljam teljesen kizárni a személyes képeket.

Az egyetemen azt mondta Zsámbéki Gábor, az osztályfőnököm, hogy egy színésznek meg kell tapasztalnia, milyen az, amikor egyedül áll a színpadon, mert rengeteget tanulhat belőle a szakmáról és önmagáról. Jöttek szembe már korábban is velem témák, de minden alkalommal úgy éreztem, nem vagyok rá elég érett még. Aztán egyszer csak megérkezett ez a darab, a semmiből. Egyéves elmúlt ma kislányom, amikor szóltam Orlai Tibornak, hogy már tudnék dolgozni, ő pedig behívott egy monodráma castingjára. Ez volt az. Az Egyasszony. És nem volt kérdés: valahogy azonnal azt éreztem, hogy ezt a témát én tudom képviselni.

Színészként mit adott neked ez a tíz év ebben az előadásban?

Ha másokkal együtt játszom, és jól sikerül valami, az is nagyon jó érzés, de amikor egyedül tapasztalhatom meg azt, hogy igen, én ezt meg tudtam csinálni, az hatalmas öröm. Soha nem álltam színpadra azért, mert szerettem volna magam mutogatni. Történeteket akarok mesélni. Amikor azt érzem, hogy általam egy történet életre kel, hogy tudom egyedül is képviselni, és adhatok vele valamit az embereknek, az felemelő érzés. Az Egyasszony és A döntés után is annyi szeretetet kapok, mint korábban soha.

Nagyon közelről látom ilyenkor, hogy a színház tud segíteni, tud gyógyítani. Ez a valódi értelme ennek a munkának.

A döntés is különösen nehéz témát dolgoz fel, Edith Eva Eger holokauszttörténetét vittétek színpadra. Hogyhogy éppen ez lett az első közös előadásotok a férjeddel, Csányi Sándorral?

A koronavírus-járvány alatt, bár maga a betegség szörnyű volt, azt nagyon élveztem, hogy otthon lehetünk, csak mi négyen, és van időnk egymásra figyelni. Nem kellett sehova se rohanni, egyszerűen lehetett örülni annak, ami van. Nagyon nagy tanulás volt: fontos, hogy néha meg tudjunk állni, és ha hajszoljuk az életet, csak lemaradunk róla. Ezekben a hónapokban találkoztam először Edith Eva Eger könyvével. Megmutattam Sanyinak, az ő ötlete volt, hogy színpadon is meg kellene csinálni. Mindketten biztosak voltunk benne, hogy szeretnénk elmesélni ezt a történetet. Ráadásul az is régi tervünk volt már akkor, hogy egyszer készítsünk mi ketten egy előadást. Közösen végeztük a kutatómunkát, a helyi művelődési ház pincéjében próbáltunk. Jó érzés volt ezen az úton együtt végigmenni: ha az ember a párjával közösen képes legyűrni a nehézségeket, az beépül egy kapcsolatba, és még erősebbé teszi azt a szövetséget, ami közöttetek van.

Ha mindkettőtökkel nem is, de veled a nyáron a Balatonon, a Kultkikötőben is találkozhat a közönség. Július 25-én Földváron játszod az Egyasszonyt, néhány héttel korábban pedig egy szokatlan szerepben is színpadra lépsz Bogláron: te is énekelsz majd a szabadtéri színház születésnapi gálakoncertjén, a Budapest Bár kíséretével.

Nagyon várom ezt a találkozást, mert amióta megalakultak, nagyon szeretem őket, sok koncertjükön ott voltam. Nagy élmény lesz – nekem biztosan, és remélem, a közönségnek is. Nem sokszor kaptam eddig hasonló lehetőséget. Felkészülök a legjobb tudásom szerint, de azért mindenki hozzon füldugót.

Gyakori vendég vagy a Balatonnál?

Gyerekkoromban a Balaton volt nekem a legnagyobb dolog a világon: nem volt pénzünk nyaralásra, apukám húga viszont Balatonarácson élt, így mindig ott töltöttük a nyarakat. Azóta is nagyon szeretem a Balaton-felvidéket: alföldi vagyok, így sokáig még egy kis dombra is rá tudtam csodálkozni. Azóta ráadásul a keresztanyukámék is a tó partjára költöztek, Balatonszárszóra. Őket is nagyon szeretem. Ha látogatóba megyek, mindig körmös pacallal vár. Mert az a kedvencem – de csak úgy, ahogy ő készíti.

Az interjút készítette: Németh Mónika