Poirot-ról szinte mindenkinek van valamilyen előzetes képe. Nem nyomasztó egy ilyen ikonikus szerep?

Soha nem szabad azzal foglalkozni, hogy kik, hányan és hogyan játszottak már el valamit előttem. Csak arra érdemes összpontosítani, hogy

vagyok én, egy praktizáló, saját gondolatokkal, érzésekkel és tapasztalatokkal bíró színész és ember, aki megpróbál a maga módján, a maga alkatára húzva megfejteni és létrehozni egy hús-vér figurát. 

Mi volt a legizgalmasabb ebben a kis belgában?

Elsőre megtetszett például a kiindulási helyzet: az, hogy Poirot úgy döntött, visszavonul. Úgy éreztem, ezzel érdemes kezdeni valamit, meg kell vizsgálni, mi minden áll egy ilyen döntés mögött, és mi vezet oda, hogy

hiába sikeres valaki abban, amit csinál, évtizedek után mégis felüti a fejét a kiégés, a hajszoltság, a fáradtság vagy épp az értelmetlenség.

Talán ezt tartottam a legizgalmasabbnak a próbák során: hogy hogyan tudom mindezt belefogalmazni a szerepbe. 

Közben nem tudtam nem észrevenni a párhuzamokat ezzel a mi színészi hivatásunkkal: ha valaki igazán elhivatottan, életét és vérét felkínálva érkezik erre a pályára, sokszor kiég, elfárad, kilátástalannak, buktatókkal és nehézségekkel telinek látja a helyzetet. De ha elkapja a gépszíj, újra nagyon elkezd működni benne a megszállottság és a hivatástudat. Éppen így van ezzel a mi belga nyomozónk is. 

Poirot-val kapcsolatban általában a logikai bravúr és az intellektus jut először az eszünkbe, kevésbé közelítünk hozzá emberi aspektusból…

Ő maga is nagyon büszke a hihetetlenül csavaros észjárására és a kis szürke agysejtjeire, szereti hangsúlyozni lépten-nyomon – de alapvetően ez is egy nagyon emberi tulajdonság, még ha nem is túl szimpatikus. 

Könnyű lenne őt kis helyesre, szerethetőre fogalmazni, hogy azonnal a nézők szívébe zárja magát, de én ezt az utat nem tartottam sem jónak, sem helyesnek. Inkább az emberi gyengeségeit és gyarlóságait, a rossz tulajdonságait keresgéltem, a pökhendiségét, a kivagyiságát és a hiúságát hangsúlyoztam. Nyilván az esetlenségével a végére úgyis egy szerethető figura lesz – legalábbis ezt feltételezem –, de nem annyira joviális, kedves és mosolygós, mint a sokak által – nem véletlenül – etalonnak tekintett David Suchet-féle közelítés. Nem akartam, és nem is akarok vele versenyre kelni.

Azt szerettem volna, hogy egy érvényes saját Poirot-t hozzak létre. 

Christie amúgy a saját bevallása szerint sem volt nagyon jó viszonyban ezzel a főhősével, az általam említett emberi hiúságait ő sem szerette. 

Nem csinált belőle titkot, hogy egyáltalán nem tervezett ilyen sokáig a karakterrel, és ő maga is egyre idegesítőbbnek találta Poirot személyiségét.   

Hiába, a siker sok mindent felülír. Érdekes, hogy egy író, akinek ennyire felemás viszonya van a saját kreálmányával, hogyan folytat párbeszédet a hősével, és hogyan jut el végül odáig, hogy már ne éljen tovább, mert nem akar több Poirot-történetet írni. 

Poirot-val először 1920-ban találkozhattak az olvasók: ekkor jelent meg Christie első regénye, A titokzatos stylesi eset. Mi az, amitől ez a figura még száz évvel később is ennyire jól működik?

Mindig is szerettük – legalábbis tanulmányozni mindenképpen – az olyan embereket, akik kicsit vagy nagyon különböznek a környezetüktől, hol akarva, hol akaratlanul. Poirot-ban akart, vállalt és felvállalt különbözni akarás is van, ami teljesen egyedi kasztba helyezi őt. Az idegenség, a különbözőség, a titokzatosság mind a mai napig érdekli az embereket – az én esetemben pedig ezt még egy nem evidens bőrszínnel is megspékeltük. Amikor felkértek a szerepre, először röhögőgörcsöt kaptam, de szeretem az ilyen bátor bepróbálkozásokat, nagyon szívemnek tetsző, hogy a Veres1 Színház azt mondta, térjünk el a sztereotípiáktól. De azért azt az előadás beharangozója is hangsúlyozza, hogy ebben az esetben nem belga, hanem belga-kongói detektívvel van dolgunk. 

Jó krimit nagyon nehéz írni. Mi a legnagyobb kihívás abban, hogy jól működjön a színpadon?

Nagyon jó alapot adott nekünk maga Agatha Christie, és jól sikerült a Mark Shanahan által írt színpadi változat is, amit remek fordításban játszunk. Christie folyamatosan elpötyögtet információkat, olyanokat is, amelyek csak látszólag tűnnek nagyon fontosnak, ezért alkalmasak arra, hogy a nézőt kicsit félhomályban tartsák. De hát mi más lehetne a célja egy krimiírónak, mint hogy az utolsó pillanatig ne jöjjön rá az olvasó, hogy ki a gyilkos? Azt gondolom, ezt elég jól sikerült adaptálni nekünk is a színpadra:

az előadás is akkor működik jól, ha az utolsó percig mindenki gyanús.

Van olyan tulajdonság, ami közös egy jó magánnyomozóban és egy jó színészben?

Amikor az ember nekilát egy darabnak, és elkezdi felfejteni a különböző viszonyokat, a ki nem mondott, el nem mesélt történeteket és titkokat, akkor ugyanazt teszi, mint egy nyomozó: a különböző kis információkból megpróbál felépíteni egy valós, elfogadható és mindenki számára érthető narratívát. Megfejtéseket kínál. 

És mi a helyzet az emberek megfigyelésével?

Persze, az lépten-nyomon, akarva-akaratlanul is megtörténik: színészként folyamatosan figyel az ember, és elraktározza a legapróbb dolgokat is – például azt, hogyan vesz elő valaki egy cigarettapapírt, és hogyan játszik vele… Ráadásul nekem ott van a szinkron is: iszonyú sokat szinkronizáltam, az egészen másfajta jelenlétet igényel, óhatatlanul megfigyeled közben a kollégák megoldásait, gesztusait…

Ha valaki ilyen sokat figyeli az embereket, jó emberismerővé válik? Könnyebb lesz olvasni őket? 

Ringatjuk magunkat ebben az ábrándban szerintem, igen. Ki szoktak engem röhögni, de én például nagyon fontosnak gondolom az ember hangját: az, hogy valaki hogyan beszél, sokszor árulkodóbb, mint bármilyen metakommunikáció. Arra az én lényem, fülem jobban ki van hegyezve. Kicsit bátortalanul, de merem azt mondani, hogy elég jól kiigazodom az emberek között. 

Poirot nem túl optimista az emberi természettel kapcsolatban. Egyetért vele?

Én sem vagyok túlságosan az. De ez valószínűleg a múltamból is fakadhat, bizalmatlanságra vagyok hangolva. Nehéz hozzám közel férkőzni, ha pedig valakit közel engedtem, és történik valamiféle csalódás, az szinte helyrehozhatatlan. Többé-kevésbé egyetértek tehát Poirot mesterrel – vagyis inkább a Christie-vel, aki még jobb emberismerő, mint az általa kreált főhősünk. De azért meglátom a jót, a szépséget is, viszont úgy érzem, abból azért jóval kevesebb van. Valahogy nem így vagyunk összetéve, mi emberek: folyton az önigazolásra való hajlam, az önérzet mozgat bennünket ahelyett, hogy másokra figyelnénk. Természetesen ezt magamra is érvényesnek találom, nem akarnék itt valamiféle szent pozícióból igazságokat osztani. 

Christie regényeiben a legtöbb ember rejteget valamit. Ön hogy van a titkokkal?

Szerintem a titok az emberi természet része – még egy hosszú ideje harmonikusan működő kapcsolatban is akad belőle, ha akarjuk, ha nem.

Nem tudom, hogy ez baj-e. Túl egyszerű lenne a világ, túl kézenfekvő, túl körülírható és leképezhető, ha nem léteznének titkok. Persze olyanokra gondolok, amelyekkel nem ártunk másnak. 

Ez felveti a kérdést, hogy biztosan erény-e, ha valaki minden áron ki akarja deríteni az igazságot?

Én például ezért sem tartom pozitív főszereplőnek Poirot-t, kövezzenek meg érte. Ő aztán mindent kitereget, azt is, amit nem muszáj. A nagy leleplezésekben mindenki megkapja a magáét – lehet, hogy csak egy egészen apró, a közösség egészét tekintve teljesen ártalmatlan hazugságba bonyolódott bele, Poirot bulldog természete azonban nem hagyja, hogy bármi is titokban maradjon, és mindent mindenki tudomására hoz. Szerintem ez nem biztos, hogy jó. 

Ez igazságkeresés vagy szellemi fölényből fakadó jellemhiba?

Én azt gondolom, hogy az utóbbi. A legtöbb Christie-karakter azért alapvetően megpróbál ember maradni, aki nem feltétlenül szeretné azonnal egy idegenre bízni a legféltettebb titkaikat – ahelyett, hogy rögtön leborulnának a nagy Poirot lába előtt, és imádnák a zsenijét. Amikor aztán kinyomozza ezeket a titkokat, az a legritkább esetben marad meg kettejük között, hanem triumfálva a nagy nyilvánosság elé tárja. 

Alapvetően nem vagyok jó véleménnyel a karakterről, de nekem nem is az a dolgom, hogy minősítsem, hanem az, hogy megkeressem az ő igazságait. Nála a nyomozás része, hogy olyan pszichés és lelkiállapotba hozza a gyanúsítottakat, hogy árulkodó jeleket hagyjanak, amiből aztán összerakja a teljes képet. Néha nem feltétlenül ízlésesen és etikusan, de nagyon profin és céltudatosan használja ezt a képességét, amivel olyan helyzetbe hoz másokat, hogy ne legyen más lehetőségük, mint kimondani az igazságot.

Van azért szimpatikus jellemvonása is?

Az igazán elesettekhez és kiszolgáltatottakhoz mintha másként, empátiával viszonyulna. Van szociális érzékenysége, de alapvetően nem ez működteti. De azt is fontosnak tartom kiemelni vele kapcsolatban, hogy ebben a történetben felismeri, hogy a munkája olyannyira elvonta mindenféle társas érintkezéstől, hogy szépen lassan egyedül maradt. Küzd ez ellen, és dolgozik azért, hogy valós emberi kapcsolatokat alakítson ki. Ezt is pozitív dolognak találom az ő lényében. 

Augusztus 1-jén a Kultkikötő közönsége is láthatja Az Ackroyd-gyilkosságot Balatonbogláron. Gyakori vendég a nyári színházakban, 2024-ben a Szabadtéri Színházak Szövetsége egyhangú szavazással önnek ítélte a Gedeon József Amfiteátrum-díjat is. Miért fontos ez a közeg?

Mindig is nagyon szerettem a nyári előadásokat, igaz, a melegtől általában nagyon szenvedek, és hát szegény Poirot is föl van öltöztetve három réteg ruhába. Már előre félek, hogy fogok-e látni valamit a leömlő izzadtságtól. Nagyon más hangulat, amikor az ember cirpelő tücskök és repdeső szúnyogok közepette várja este 10-11 óra környékén az enyhülést… De persze ez csak szarkazmus. Nagyon szeretek szabadtéren játszani, és máig hihetetlen megtiszteltetésnek érzem, hogy két évvel ezelőtt a szövetség úgy döntött, jó helyen lesz nálam ez a díj.

Szerző: Németh Mónika