A Kultkikötő, ahogy a legtöbben ismerik a magyar tenger déli partjának legnépszerűbb színházi csomópontját, idén a korábbinál még több és még színesebb programmal, ráadásként pedig egy új helyszínnel várta a tartalmas és élvezetes kikapcsolódásra vágyó kicsiket és nagyokat. A közel két hónapon át tartó nyári kulturális fesztivál finisében az ősfás park egyik árnyas padján faggattam Földvár egyik büszkeségének megálmodóját, és mindjárt a beszélgetés elején örömmel nyugtáztam: a Kultkikötő igazgatója, Nagy Viktor irigylésre méltó elhivatottsága és magával ragadó lelkesedése mit sem változott az elmúlt bő egy évtizedben…

Immár tizenegy éve Balatonföldvárról, ezen belül is az itteni szívügyedről, a Kultkikötőről szól a nyarad. Annak idején hogy kötöttél ki ezen az egyébként nagyon hangulatos tóparti településen?
Gyerekkoromban több nagyon szép nyarat töltöttem Földváron és a környékén, majd sok-sok évvel később, amikor állandó helyszínt kerestünk az Összpróba táboroknak, eszembe jutott, hogy itt van egy színpad… Amikor ez az ötlet bevillant, tisztán felidéződött bennem az a kép is, ahogy kissrácként a kerítésen kívülről leskelődtem befelé, és érdeklődve figyeltem az aktuális műsort, merthogy a földvári színpad már akkor üzemelt, amikor a Balatont még leginkább a kelet- és a nyugat-németek találkozási pontjaként jegyezték. Akkoriban ez a hely többnyire koncerthelyszínként működött, bár vannak írásos emlékek arról, hogy a ’60-as években színházi előadásokat is tartottak itt. A helyszínkeresés közben megláttam az elfeledett színpadot, itt a csodálatosan szép park közepén, és úgy gondoltam: nyüzsgő Balaton-part ide vagy oda, mégis csak a nyugalom szigetére érkeztem. Így kezdődött… Nagy örömömre a városvezetés csillogó szemmel fogadta az ötletet, mert anno amikor mi ezt elkezdtük, korántsem volt ilyen programdömping a Balatonnál, mint napjainkban. Akkoriban sokkal inkább volt jellemző az a hozzáállás, hogy mindenki várt a csodára. Már csak azért is jó érzéssel tölt el, hogy úgymond első fecskeként váltottuk valóra az álmunkat: rengeteget, de tényleg elmondhatatlanul sokat melóztunk azért, hogy újra életre keltsük a szabadtéri színpadot, és jó volt látni, hogy az önkormányzat illetékesei is felismerték, hogy a kulturális programok olyan plusz kikapcsolódást, feltöltődést nyújthatnak, ami még tartalmasabbá teszi a tóparti nyaralást.

Az Összpróba táborok azóta is nagyon népszerűek mindkét célcsoport körében.
Az Ifjúsági Tábort 14-18 éves fiataloknak szervezzük, míg a felnőtt táborba 18 év felettieket várunk. Idén annyi változás történt, hogy a táborok új helyszínre, Balatonboglárra költöztek. És amit nagyon fontosnak tartok, és mindenképpen szeretnék leszögezni: a táborban mi nem hitetjük el a gyerekekkel, vagy fiatal felnőttekkel azt, hogy belőlük mindenképpen színész vagy filmes szakember válik majd, inkább csak szeretnénk nekik lehetőséget teremteni arra, hogy egy kicsit bepillantsanak a kulisszák mögé. Az ifjaknak pedig inkább arról szól ez a tábor, hogy kapaszkodókat találjanak az útkeresésük közepette. Ehhez többek között önismereti, valamint drámajátékokban vesznek részt: a Színház- és Filmművészeti Egyetemről jönnek hozzánk drámainstruktorok, ők foglalkoznak a srácokkal. Mi mindenekelőtt szeretnénk fogódzkodókat nyújtani az életükhöz, és arra ösztönözni őket, hogy a film vagy a tánc vagy zene vagy akár a színház nyelvén beszéljék ki az örömeiket, a bánataikat, a problémáikat. A tábor felnőtteknek szóló része, ahol olyan táborvezetők segítik a munkánkat, mint pl. Novák Eszter, Jászai Mari-díjas rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára, már célirányosabb, és sokkal inkább a színi pályára készülőknek szól, ugyanakkor érdekes módon örömmel jönnek civilek is.

Őket mi vonzza a nyári művészeti táborba?
Volt olyan táborozónk, aki parkolóőrként dolgozott, és azért csatlakozott hozzánk, mert úgy érezte, hogy hiányzik az életéből egy ilyen kaland. De említhetném azt a többgyermekes anyukát is, aki azért Összpróbázott velünk, hogy kiszakadjon egy kicsit az otthoni közegből, és feltöltődjön. Ma is tisztán emlékszem, milyen elképesztő élmény volt meghallgatni egy irodalmi szöveget egy olyan ember tolmácsolásában, aki nem készül színésznek, és akinek semmi köze ehhez a szakmához, csupán van egy véleménye az adott monológról, amit egyébként úgy adott elő, hogy leesett az állunk. Nekünk is nagy élmény minden ilyen alkalom, mi is nagyon sokat kapunk ettől a táborból. Ráadásul sok a visszajáró ember: akik fiatalként részt vettek az ifjúsági táborban, ők később szívesen jönnek a felnőttbe is, vagy ha nem, akkor itt a Kultkikötőben szeretnének dolgozni. Ilyen lelkes – és ilyen ifjú – társaságban pedig minket is fiatalon tart ez a tábor (mosolyog).

Bő egy évtized távlatából milyen érzésekkel gondolsz vissza a kezdetekre?
Életem egyik legfontosabb tizenegy évéről beszélünk, merthogy a Kultkikötő nemcsak nyáron ad feladatot, hanem egész évben: a szezon szeptembertől szeptemberig tart, kvázi hamarosan elkezdjük összerakni a következő nyár programját. Azt kérdezed, hogy emlékszem vissza a kezdetekre? Nos, irgalmatlanul gyötrelmesen indult ez az egész, merthogy pénz nélkül vágtunk neki a nagy kalandnak, tehát úgy ugrottunk bele ebbe a történetbe, hogy az elszántságunkon és a lelkesedésünkön kívül semmi másunk nem volt. Sokunk sokszor a havi fizetését adta bele ebbe a projektbe, de nem is ez a része okozta a legnagyobb nehézséget, hiszen mindannyian szívesen és boldogan tettük bele a pénzünket, már amennyire a lehetőségeink engedték, hanem az a rengeteg energia, az hihetetlen mennyiségű munka volt embert próbáló, amit belefektettünk ebbe az egészbe. Az első perctől kezdve mindenki tette a dolgát, zokszó nélkül, senkinek nem esett le a gyűrű az ujjáról, ha dolgozni kellett. Kaszáltunk, festettünk, ácsoltunk, díszletet fúrtunk, és ha takarítani kellett, akkor takarítottunk. A mai napig jó néhány ember dolgozik itt, aki minden munkát meg tud csinálni: én sem jövök zavarba, ha éppen díszletfalakat kell kifúrni a helyükről egy vihar miatt. Ez idén is előfordult (mosolyog).

Annak idején a város vezetése hogy fogadta a nyári szabadtéri színház ötletét?
A helyi illetékesek az első pillanattól kezdve pozitívan álltak a kezdeményezéshez. A polgármester asszony csillogó szemmel fogadott minket, és nekünk, színházi embereknek különösen fontosak az ilyesfajta pozitív visszajelzések. A város új vezetése is mindvégig mellettünk állt ebben az ügyben, támogatta az elképzelést, és ez a mai napig így van. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Kultkikötő 2030-ig szóló együttműködést kötött a balatonföldvári önkormányzattal.

Fel tudod idézni, mit éreztél, amikor anno először gördült fel a képzeletbeli függöny a Kultkikötő színpadán?
Az első előadást 2006. július 14-én tartottuk: a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata a Veszett fejsze című művet adta elő Mohácsi János rendezésében. Ez az Ugyanaz hátulról című darab Mohácsi-átirata: és milyen sors, a szóban forgó történet pont a színházról szól, arról, hogy milyen gyötrelmes munka összehozni egy előadást. Én is szerepeltem a darabban, ráadásul a rendezőt alakítottam, úgyhogy egyrészt a szabadtéri színház igazgatójaként irgalmatlanul izgultam azért, hogy jól sikerüljön az első előadásunk, másrészt színészként is volt bennem jó adag drukk. Tehát kétszeresen izgultam, és ez a kettős érzés a mai napig megvan bennem időnként. Az első bemutatóra körülbelül kétszázan ültek be – ma már egy közel ezer férőhelyes nézőtérrel büszkélkedhetünk -, és nagyon fontos és említésre méltó momentum, hogy mindenki, aki részt vett az első előadásban, ingyen dolgozott. Tudod, ezek azok a dolgok, azok a pluszok, amikre ha visszagondolok, mindig erőt adnak, és kellőképpen inspirálnak, amikor egy kicsit elbizonytalanodom… Szerintem nagyon ritka az efféle összefogás-összetartás, amikor egy egész társulat megmozdul egy közös ügyért, ezt a gesztust sosem fogom elfelejteni a kollégáknak. Ők is gyakran idézik fel az akkori időket, és jó szívvel emlegetik a kezdeteket…

Idén nyáron is irigylésre méltóan sokszínű programmal vártátok az érdeklődőket: zenés és prózai nagyszínpadi és kamaraszínházi előadás, könnyűzenei koncert, táncest, gyerekelőadás, kiállítás, kézműves-foglalkozás egyaránt szerepelt a műsorfüzetben. Miközben, gondolom, nem könnyű mindenkinek a kedvére tenni… Mi alapján válogatod össze a következő évad repertoárját?
Nagyon sok szempontot kell figyelembe vennünk, ezért jól bevált szokásunk szerint szeptemberben összeülünk a marketing vezetővel, a produkciós vezetővel és a gazdasági vezetővel, amikor is mindenki elmondja a véleményét, és én ezekből a véleményekből próbálom összerakni azt az egy irányt, azt az utat, amit aztán követnünk kell. Emellett természetesen sokat adunk a nézői visszajelzésekre is, mi több, folyamatosan „kérdőíveztetjük” a hozzánk látogatókat, vagyis tulajdonképpen egy reprezentatív felmérést készítünk saját magunknak. De, hozzáteszem, nincsenek illúzióim:, tudom, hogy a nyárhoz az is hozzátartozik, hogy az emberek ilyenkor elsősorban kikapcsolódni szeretnének, és ezt a jogos igényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül a műsor összeállításánál. Ugyanakkor vannak olyan szívügyeink, olyan „szerelem-előadások”, amiknek szintén helyet kell kapniuk a repertoárban, mert hiszem, hogy komolyabb, elgondolkodtatóbb darabokat is műsorra kell tűznünk. Ezekből idén egy kicsit kevesebb sikeredett, ez már egy önmagunk felé megfogalmazott kritika, és biztos, hogy erre jövőre jobban oda kell figyelnünk. Ugyanakkor azt is meg kell említenem, hogy az a pár ilyen, kamara-jellegű előadásunk nagyon izgalmas volt, és nagy sikert aratott. Gondolok itt például Fullajtár Andrea önálló estjére, a Boomerang baby – Marlene Dietrich ABC-re, vagy a Gyarmati Fanni naplójára Hámori Gabriella tolmácsolásában… Szóval azért akadnak itt csemegék (mosolyog), de én egy kicsit több csemegét szeretnék, és azt is szeretném, hogy a jövőben a program a mostaninál is színesebb legyen. Mert lehet, hogy nyolcvan embert találnánk meg egy-egy ilyen előadással, akik egyébként nem különösebben kíváncsiak a Kultkikötő egyéb programjaira, de arra az egy darabra jó szívvel bejönnének. Egyébként nagyon szeretem azt figyelni, hogy mennyire más típusú emberek fordulnak meg nálunk estéről estére.

2015-től már három településen, Földvár mellett Balatonbogláron és Balatonfenyvesen is vártátok a nézőket, idén pedig gyerekprogramokkal Siófokon is jelen vagytok. Hogyhogy kiléptetek Földvár határain túlra?
Vagy a település vezetői vagy a helyi vállalkozások, turisztikai szakemberek nyilvánították ki az igényüket azzal kapcsolatban, hogy szívesen együttműködnének velünk. Először ellenálltunk ennek az elképzelésnek, mert legkevésbé sem állt szándékunkban terjeszkedni, de végül mégis engedtünk a csábításnak, már csak azért is, mert a boglári színpad színházilag egy nagy múltú helyszínnek számít: ugyanis egykor a kaposvári Csíki Gergely Színház nyári játszóhelyeként üzemelt, aztán sok évig nem működött, és most olyan jó, hogy megint van. Nekem is nagy büszkeség az, hogy Boglár újra bekapcsolódott a nyári színházi életbe. Rendkívül hálásak az ott élők is, ők is rengeteget melóznak azért, hogy minden jól működjön, és hogy legyen nyári színházuk.

A Balatonföldvári Szabadtéri Színház eddigi krónikája kétségkívül sikertörténetnek számít, de a szavaidból ítélve a színészi hivatás legalább olyan nagy szerelem számodra, mint a színházigazgatás. Vagy tévedek?
Egyáltalán nem tévedsz (mosolyog). 1998-ban végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakán Zsámbéki Gábor osztályában. A diploma átvétele után a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdtem a pályám. 2009-ben onnan szerződtem a Budapesti Kamaraszínházhoz, amelynek 2012-ig, tehát a színház megszűnéséig-bezárásáig voltam a tagja. Ezután három évig szabadúszóként tevékenykedtem, és abban az időszakban kevesebb színészi munkám akadt, ami egyrészt rosszul érintett, másrészt akkoriban legalább sokkal többet foglalkozhattam a Kultkikötővel… Most viszont már hála istennek, kezdek visszatalálni a színházhoz, mert valahogy mégis csak ott érzem igazán otthon magam: mint színjátszó és nem mint szervező… Jelenleg a kecskeméti Katona József Színház tagja vagyok, és ezt nagyon büszkén mondom, mert egy nagyszerű társulatban, egy nagybetűs Közösségben dolgozom, és jó feladatok találnak meg, ami annak tudható be, hogy kiváló rendezők fordulnak meg a kecskeméti színháznál. Emellett több vendégszereplés is vár rám a hamarosan induló évadban: például, augusztus 22-én már olvasópróbám lesz a Tháliában, utána pedig öt bemutatóm lesz zsinórban, vagyis az elkövetkező hónapokban Budapest és Kecskemét között fogok ingázni. Ezt persze nem panaszképpen mondom, ellenkezőleg, igazán boldoggá tesz, hogy most egy darabig újra a színészetre koncentrálhatok.

2006 nyarán a legszebb álmaidban milyennek láttad a Kultkikötőt mondjuk a tíz évvel későbbi „változatában”?
Hasonlított a mostani formájára, mind külcsínben, mind tartalomban, vagy az, ahol most tart ez a nagyszerű kezdeményezés, máris felülmúlta az egykori várakozásaidat? Nagyjából ilyennek képzeltem el ezt a helyet úgy tíz év távlatában, tehát nincs okom panaszra, de rögtön hozzáteszem, örök elégedetlen vagyok, mert tudom, hogy mindig mindent lehet még jobban csinálni, és a maximalizmusomból adódóan folyamatosan a „még jobbra” törekszem, ami nem baj, csak már most azon agyalok, hogy a következő évadban is mennyi mindenen kell majd változtatnunk, és már most nem hagy nyugodni ez az érzés (mosolyog) De visszatérve a kérdésedre, igen, ilyesmit képzeletem el a kezdetek kezdetén: az induláskor az volt a a legfőbb célom, hogy az embereknek kedvük legyen a szabadtéri színházba jönni, és hogy a Kultkikötő hozzátartozzon a balatoni nyárhoz. Jó érzés azt látni, hogy ez az álmom egyre inkább kezd valóra válni.

Szűcs Anikó

Forrás: kulturprojekt.hu